Hanna Reitsch, minden idők legjobb női pilótája

1912-ben született Sziléziában, Hirschberg városában, értelmiségi családban. Hanna már fiatalon is a repülés szerelmese volt. Természetesen először siklórepülőket vezetett, amiken hamar bizonyította kivételes

tehetségét. Nem is meglepő, hogy 1937-ben már Luftwaffe tesztpilótájaként tevékenykedett. Részt vett a Junkers Ju 87 (aka Stuka) és a Dornier Do 17 projektekben. Ő volt a világon a legelső nő aki helikoptert vezetett, ugyanis az akkor még igencsak gyerekcipőben járó technológia tesztelésében is részt vett. Hanna mindig is szimpatizált a náci eszmékkel, agilis és karizmatikus nő volt, tehát villámgyorsan ünnepelt sztár lett Németországban, mint a nácizmus női élharcosa. 1943-ban a Messerschmitt Me 163 (aka Komet) tesztelése közben súlyos balesetet szenvedett, hónapokig kórházban feküdt. A háború évei alatt Hanna még tovább növelte az őt körülvevő kultuszt, hiszen nőként kiérdemelte a Vaskereszt első osztályát (ez rajta kívül csak egyetlen másik nőnek sikerült), valamint számos egyéb magas rangú kitüntetést. A háború nem csak elismerést, hanem egy életre szóló szerelmet is hozott Hanna számára Robert Ritter von Greim személyében, bár sosem házasodtak össze. Hanna részt vett a hírhedt Leonídász Egység projektben (ennek lényege egy öngyilkos repülőosztag megszervezése lett volna a japán kamikazék módjára, ám a Luftwaffe elvetette az ötletet – szerencsére), valamint a V1-es megtorlófegyver kísérleteiben.
A háború végéig, Hanna Reitsch mindvégig szilárdan hitt az árja fehér faj felsőbbrendűségében és harcuk nemességében. A bukás napjaiban, április 26.-án, miután Göring helyére von Geim-et nevezték ki a Luftwaffe élére Hanna berepült párjával az agyonbombázott, szovjet csapatoktól hemzsegő Berlinbe, eljutottak egészen a Führerbunkerig. Hitler mindkettejüknek adott ciánkapszulát, és Hanna kész volt szeretett Führerje oldalán meghalni, ám 28.-án azt az utasítást kapta, hogy hagyja el Berlint, találkozzon Karl Dönitz-el, akinek az ellen-offenzívát kellett volna előkészítenie. Hanna ugyan sírva könyörgött, hogy a Führer is tartson velük, ám Adolf Hitler ezt megtagadta. Hannáék a csodával határos módon sikeresen kijutottak Berlinből, minden bizonnyal az ő gépük volt az utolsó aminek ez sikerült az iszonyatos szovjet légvédelmi zárótűz miatt. Eme emberfeletti teljesítmény valószínűleg nem sikerült volna ha Hanna nem rendelkezik kivételes rutinnal az alacsony magasságú repülésben. Sorsát persze nem kerülhette el, hamarosan elkapták az amerikaiak, akik 18 hónapon keresztül tartották fogva. Sajnálatos módon párja, von Greim, május 24.-én öngyilkosságot követett el. Szörnyű ilyet mondani, de valószínűleg így jobban jártak, mintha a feldühödött fosztogató lengyel hordák kapták volna el őket…

A számtalan tragédia és a háború befejezte után, miután kiengedték fogvatartói (annak ellenére, hogy köze volt a megtorlófegyver programhoz viszonylag “olcsón” meguszta, talán azért voltak vele kevésbé szigorúak, mert nő volt), Frankfurtban telepedett le. A háború után tilos volt a repülés minden formája a németek számára, ám a siklórepülést hamarosan engedélyezték. Ezt ő azonnal kihasználta és sorra döntögette meg a siklórepülés világrekordjait, de női helikopteres versenyekben is sikert sikerre halmozott.
Idős korára egyre kevésbé rejtette véka alá a véleményét, elégedetlen volt azzal amivé Németország vált. Talán egy 1970-es interjúrészlet mutatja meg a legjobban, hogy Hanna egész életében hű maradt a Horogkereszthez.

„Mi az ami Németországból maradt? A bankárok és autógyárak országa. Még a mi dicső hadseregünk is elpuhult. A katonák bajuszt növesztenek és megkérdőjelezik a parancsukat. Nem szégyellem, hogy hittem a Nemzeti Szocializmusban. Még mindig hordom a Vaskeresztet amit Hitler adott… A legtöbb német szégyelli magát a háború miatt. De a magyarázat a valódi szégyenre, amin osztozunk, az az, hogy vesztettünk.”

1979. augusztus 24.-én hunyt el szívrohamban.
info: net